A repülő seprű fejlődéstörténete

Mindmáig nincs olyan bűbáj, amely lehetővé tenné, hogy egy varázsló emberi alakban segédeszköz nélkül repüljön. Azon kevés animágusok, akik át tudnak alakulni valamely szárnyas lénnyé, részesülnek a repülés örömében, de ők ritka kivételek. Az a boszorkány v. varázsló, akit denevérré változtatnak, felszállhat a magasba, viszont a felröppenés pillanatában alfelejti, hova indult, hiszen egy denevér észbeli képességeivel rendelkezik. A levitáció mindennapos dolog, azonban elődeink nem elégedtek meg azzal, hogy a talajtól másfél méterre lebegjenek. Többre vágytak, úgy akartak repülni, mint a madár, de a megtollasodás kellemetlensége nélkül. Ma már minden varázsló háztartásban található legalább egy repülő seprű, s mi annyira megszoktuk ezt a tényt, hogy ritkán merül fel bennünk a kérdés: Miért? Miért a szerény küllemű seprű vált a varázslók egyetlen törvényes röpművévé? Pontosabban nálunk nyugaton miért nem a keleti testvéreink által előszeretettel használt szőnyeg honosult meg? Vagy miért nem döntöttünk repülő hordók, repülő karosszékek, repülő fürdőkádak gyártása mellett? Miért épp a seprű? A varázslók és boszorkányok márjóval a Nemzetközi Varázstitokvédelmi Alaptörvény életbe lépése előtt inkább egymás társaságát keresték, mint mugli szomszédaikét, belátva, hogyha azok megismernék valódi képességeiket, megirigyelnék azokat. Ha a varázslók repművet akartak tartani otthon, akkor annak szükségszerűen valamilyen hétköznapi, könnyen elrejthető tárgynak kellett lennie. A seprű minden szempontból ideálisnak tűnt: olcsó volt, könnyen szállítható, s nem kellett magyarázkodni, ha a mugli megtalálja. Az első megbűvölt seprűknek mindazonáltal még voltak hiányosságaik. A krónikákból kiderül, hogy az európai mágusok már i. sz. 962-ben használtak repülő seprűt. Egy korabeli német kódex illusztrációján 3 fájdalmasan fintorgó varázslót láthatunk, amint leszállnak seprűjükről. Guthie Lochrin skót varázsló 1107-es keltezésű feljegyzésében említi, hogy "tomporba fúródott szálkák tucatjai és aranyérbántalmak" tették kínosan emlékezetessé számára a Montrose és Arbroath közti rövid légi utazást. A londoni Kviddicsmúzeumban őrzött középkori seprű láttán képet alkothatunk Lochrin megpróbáltatásairól. A durva kőrisfa nyél a sebtében rákötözött mogyoróvesszőkkel nem mondható se kényelmesnek, se áramvonalasnak. A repmű bűbájozottság tekintetében is primitív: csak meghatározott sebességgel képes előre haladni, felfelé és lefelé repülni, valamint megállni képes. Mivel kezdetben a varázslócsaládok maguk készítették el seprűjüket, azok sebességében, kényelmi szintjében és kezelési módjában igen nagy különbségek mutatkoztak. A 12. századra azonban a varázslók között gyakorlattá vált a cserekereskedelem, így aki jól tudott seprűt készíteni, üzletet köthetett szomszédával, aki esetleg a bájitalfőzés mestere volt. Attól kezdve, hogy kényelmesebb seprűk készültek, a varázslók már nem csak a szigorú értelemben vett közlekedésre használták őket, hanem szórakozásból is repültek rajtuk.